2006-ban nyertem felvételt a Magyar Képzőművészeti egyetem festő szakára. Mestereim Szabados Árpád, Kiss Péter és Bukta Imre voltak. 2012-ben Erasmus- -ösztöndíjat nyertem, amely tanulmányi utat a Valenciai Egyetem Képzőművészeti karán töltöttem. Itt az analóg fotográfia mellett „fémkonstrukciók” szobrászati kurzusra jártam, ahol megtanultam a hegesztést és a fém, mint anyag szeretetét és tiszteletét. Ugyanitt végleg megerősödött bennem a téri elemek és jelenségek alkotásának késztetése. Visszatérve Magyarországra, 2011-ben diplomáztam.

Az egyetem első éveiben elkötelezetten, lelkiismeretesen és módszeresen törekedtem a festészeti technikák és „mesterfogások” (a realista vagy naturális festészet és a rajzstúdium) minél teljesebb elsajátítására. Mindeközben ráébredtem, hogy számomra a koncepció, a filozofikus háttér illetve egy bizonyos személyes, belső motiváció sokkal fontosabb és esszenciálisabb, mint egy bizonyos mű puszta formalizmusa. Ettől fogva egy bizonyos elementáris belső intenció kezdte determinálni a formát és időről időre keresni a számára legmegfelelőbb médiumot, melyben kikristályosodhat. Rideg formai keretek vagy jellemzők helyett inkább egyfajta filozofikus-érzéki út mellett köteleződöm el, amely egyúttal azt is jelenti, hogy felvállalom annak kockázatát, hogy munkáim külsőleg (ennélfogva technikailag is) heterogének és változók, ahogyan személyes tapasztalataim, intencióim, vágyaim is kérlelhetetlenül időről időre átalakulhatnak. 

Műveim (legyenek azok bár festmények, objektek, szobrok vagy installációk) közös vonása, hogy azok mindig egy intenzív, elsődleges személyes élményből vagy vízióból születtek. A korábbi műveknél – így az installációknál – ezek kezdetben elsősorban érzetek, események vagy élettapasztalatok kisugárzásai, melyeket kifeszítek, összesűrítek, kialkímiázok és kiművelek, hogy a végén ez az esszencia vagy vízió egy összetett érzéki jelenségben artikulálódjon. Emellett mindig fontos volt számomra az érzékek „felfokozása” és a vizuális jelenségek egyéb érzékletekkel történő telítése (hang, zene, mozgás, időbeli kiterjesztés és egyéb dimenziók), hogy a hatás még intenzívebb, szuggesztívebb és érzékibb lehessen. Olykor a festészet médiumára van szükségem, máskor a térbeli kiterjedés dominál, megint máskor pedig (így az elmúlt években) a hang és a zene audiodimenziója a szükségszerű érzéki „anyagi-anyagtalan” éteri , tünékeny hordozó. 

Korábbi művek – Installációk 

Diplomamunkám („Függő játszma”, 2011) már erősen magában hordozta és sugalmazta alkotói utam irányát amely későbbi és jelenlegi munkáimat meghatározta. A mű egy environment-installáció volt, melyben egyaránt jelen volt fotográfia alapú, murális dimenziójú festészet, egy függő realisztikus szobor (saját testem negatívjából öntött és megfestett pozitív), egy fordított sakktábla sakkórával (melynek gombjait két lépegető metronóm ingája felváltva ütötte le) és egyéb mozgó, kinetikus elemek, amelyek az egész jelenetnek hátborzongatóan életszerű jelleget kölcsönöztek.

Ez a domináló, szuggesztív, pulzáló „jelen-lét” volt részben, amely  tovább inspirált és arra ösztönzött, hogy elkészítsem az olyan „élő” vagy mozgó installációkat, szobrokat, vagy jeleneteket, amelyek eredendő rendeltetésüket (vagy létezésüket, ha úgy tetszik) csupán egy kiállítás tér- és időkeretei között tudják beteljesíteni, inkarnálni. Ugyanis, ezek a konstrukciók, csak akkor kelnek mintegy életre és szólalnak meg amint kiállíttatnak és bekapcsoltatnak, hogy eljátszhassák, előadhassák saját kis „performanszukat”, mintha mindegyikőjüknek lenne egy saját elmondásra váró története, egy megszólaltatásra és meghallásra váró hangja vagy melódiája, amelyet mintegy magán „lejátszhat”, mintha csak egy bizonyos kiállítás erejéig születnének vagy elevenednének meg a „művészet oltárán” és keretei között, egészen addig, amíg a műsor tart, csak hogy végezetül újra átadják magukat a csendnek, akárcsak a marionett bábuk, a humán-bábokhoz hasonlatosan a „valós” világban.

Az első darab ezek közül a munkák közül (nevezhetjük őket „esemény-objekteknek” vagy „esemény-konstrukcióknak”) az „Egy perc szellő” (2010, 2014). című installáció, vagy szélgép volt. Mindig is fontos, szuggesztív, érzéki jelenség volt számomra a falevelek zúgásának hangja, Ezt a jelenséget akartam tehát kiragadni a természet közegéből, és egy tárgyban, installációban ezáltal megkísérelni „elmenteni” azt. A végeredmény a levelek susogásának hanghatása és egy mozgó árnykép volt. Ebből a műből még 2014-ben elkészült egy másik, nagyobb változat is. 

Ezután következett a 2010-ben elkészült Szívritmus installáció. Ebben a műben egy hangszóróból átalakított projektor vizualizál egy rögzített szívhangot. A hangszóróban lévő folyadék a szívdobogás ritmusának megfelelően rezeg, fodrozódik. A vetített kép folyamatosan változik. (A membrán felett lévő izzó egy nagyító és egy tükör segítségével a falra vetíti a képet, mely áttételesen nem más, mint a szívhang folyamatosan változó képe, vizualizált jelensége. )

Még ugyanebben az évben készítettem el a Tisztító forrás c. installációt is, melyben egy natúr, impregnált vászon két pontjáról időről időre vízcseppek gördülnek le oldalirányban. A hangszóróban lévő folyadék a szívdobogás ritmusának megfelelően rezeg, fodrozódik.

Valenciában készítettem el az Egy életközeli élmény című installációt. A falba erősített támpillérre egy statikus, hurokkötelet formázó vastag (hevített, kovácsolt és meghajlított) vasbeton van felfüggesztve, a fal sávjától mintegy 30-40 cm-re. Bár a vaskötél mozdulatlan, mögötte a falon egy mozgó hurokkötél árnyéka látszik – egy vashasábból készített projektor által –  olyan módon, mintha az eredeti, nyersen és durván önmagát állító, jelenlévő kötél árnyéka lenne. A végeredmény tehát egy egyúttal megejtő, csalóka, valószínűtlen, szürreális és hátborzongató élmény, melyben a vetített, mozgó kép a mozdulatlan, fenyegető vaskötél árnyékának tűnik. Ez az installáció bizonyos mértékig kilóg a többi közül, ugyanis itt még nem jelenik meg markánsan a térbeli jelenséget kísérő hanghatás, vagy ha úgy tetszik, a hangképzés vagy a zenei elem itt még nem rendeltetése az installációnak. Ugyanakkor, a motor áttételeinek súrlódása a vashasábon belül titokzatos zajt gerjeszt, így ez kölcsönöz némi audiodimenziót ennek a munkának is. 

2012 és 2015 között még további 2 hasonló installációt készítettem el. Az Insomnia c. mű –  mely egy kinetikus szobor működési makettje –  hangot adó jelenségét a vasollók jellegzetes súrlódó hangja adja, míg a Falkaparó c. mű a környezetből “nyeri” saját hangját. 

Ezek az installációk, melyeket a magam számára „Esemény-konstrukcióknak” (vagy „Esemény-objekteknek”) neveztem el, megfigyeléseim szerint a következő közös tulajdonságokkal bírnak: 1. Mindegyikük tartalmaz audiovizuális hatásokat, egyszerre több  érzékszervet beindítva, ezáltal stimulálva és kiváltva egyfajta ambivalens, összetett, szuggesztív hatást a a befogadóban. 2. Mindegyikükben rejtőzik egy bizonyos lejátszásra váró, időben elhúzódó, az idő linearitásába folyamatszerűen beágyazódó „esemény”, jelenet, vagy jelenség, ennélfogva, a hagyományos festményekkel vagy szobrokkal szemben bizonyos határozott (ugyanakkor fluid, bizonyos mértékig repetitív) időtartammal bírnak. 3. Mindegyikük egy furcsa, „megelevenedett” tárgy vagy tárgy-együttes benyomását kelti. 4. Egy kiállítási szituáció kezdetekor mindegyiküket precíziósan be kell állítani és működésbe kell hozni, attól fogva azonban „önműködők”. 5. Mindegyik  konstrukció vagy installáció érzetek, hangulatok, jelenségek, helyzetek zárványa. Továbbá, mivel e tárgyak vagy jelenségek elsősorban személyes belső érzeteim elvont megnyilvánulásai vagy artikulációi, óhatatlanul közvetítik személyes életérzésemet is.

2010 – től kezdődően kezdtem el készíteni ezeket az installációkat, melyekkel célom elsősorban ekkoriban a művészeti dimenziónak, a műalkotásoknak az életszerűség felé közelítése volt. Más szóval, a műalkotások egyre tudatosabb és egyre artikuláltabb lelkesítése, (“animációja”) vagyis “életrekeltése” volt a szándékom. Így közelítettem és jutottam el egyre inkább a zenei dimenzió felé. (Ebben az időben újra elkezdtem hangszeres játékkal és zeneszerzés elmélettel foglalkozni. ) Így jutottam el tehát 2012-től egyre kifejezettebben a zenei dimenzió általi ihletettséghez, melynek hatására megfogantak bennem  az első Zenegépek víziói, melyekben tehát ez, a kezdetekben az installációkban is megnyilvánuló szobrászati vágy találkozott az ismeretlenből jött hangokkal és dallamokkal, amelyek egyre inkább ily módon követeltek formát maguknak.